Ez a cél. Mindig ez a cél. Össze-vissza keringsz a közösségi médián, már kibaszott függő vagy de mikor erről gondolkozol, nagyon jól tudod, hogy a soha nem megkapott figyelmet kergeted.

Üzenetet írsz. Várod a választ. Nincs válasz. Ez erős borderline trigger. Egyáltalán elolvassa e a másik. Hát nem. Van, aki még azt se, de aki elolvassa és úgy nem válaszol, az fájóbb. A magány és az a mérhetetlen hétvégi üresség, amit nem tudsz betölteni. Csak a csend van körülötted. A szavak messze elkerülnek. Már lassan azt se tudod, hogy kell velük bánni. Így pedig mindig nehezebb a következő órákban visszailleszkedni a társadalomba.

Igen, megy a lájkvadászat. Ha nincs lájk, nincs emberi érték, ha nincs szivecske, nincs szeretet. Ez már csak így megy. ...és akárhogy is nézzük, nincs. Már lassan kényszeresen posztolsz, hátha bárki észrevesz...hát nem. Vagy ha észrevesz is bárki, arról nem tudhatok. Pedig minden kis léleksejtem igényelné, hogy tudjam. Az embereknek van családjuk, van életük, vannak barátaik. Mégis kinek kellenél? Az utolsó értéktelen figyelemhajhász.

Nem számítasz. Valójában nem is élsz, nem számítasz. Számolod, kinek hány lájk jár és hány szivecske és egyre inkább egy utolsó senkinek érzed magad. A borderline-ra gyakran mondják, hogy manipulatív, hogy jellemző az "attention - seeking" viselkedés. Néha ki is mondom magamnak: Mi van te elbaszott kis figyelemhajhász? Elárulom, nem így van. A borderline tényleg szenved, tényleg nagyon magányos, fél az elhagyatástól és amikor borul az élet, kezdődik az önbántás, a kínok sűrűsödnek és az éjszaka közepén fogsz egy borotvapengét. A nem empatizáló, kifejezetten rosszindulatú emberek elfordulnak : oh, csak figyelemfelhívás. Igenis vedd komolyan, mert az önsértésben (bár olyan néven fut : nem öngyilkossági szándékú) mégis ott rejlik a háttérben egy kísérlet. Nem figyelemhajhász. Csak szeretetet szeretne, kapcsolódást, hogy valaki őt is hallja ki a tömegből , az érzései validálását, hogy ami megtörtént, bántalmazás, igenis fáj, igenis gyász és ezen nem lehet hopsz-ra túl lenni. De fontos, hogy így mindennel együtt is része akarsz lenni egy közösségnek, a társadalomnak, a világnak, szeretetben, gyengédséggel, úgy, ahogy otthon sose volt részed hasonlóban. Azért teper, hogy a béka segge önértékelése kicsit mozduljon, hogy a benne tátongó űrt valaki egy kicsit kitöltse, miközben a kapcsolatok mindig instabilak és az érzelmek is össze-vissza vannak teljes zűrben.

Csak egy kis szeretetet akarok! Kapcsolódást! Megérdemlem én ezt?  - suttogja benned az a kislány, akit sose vettek észre, a szeretet pedig oly távoli volt és messze nem feltétel nélküli. Sok borderline-os számol be hasonló családi érzésekről. Egy életen át kívülálló és kirekesztett az ember.

... és dramatikus és csak egy kis vér folyjon, úgyse ér el semmit. Az emberek ellökik, vagy hm, nincsenek is mellette, egyáltalán sokak mellett senki nincs / család se ...mert?

- Mert túl sokat posztol

- talán nagyon nyomul // nem tudok vele mit tenni

- ad jeleket, ír verseket, sokszor vérrel írja, mindegy, oda se kell nézni / pont teszek a verseire

- már túl sok belőle és nagyon negatív

- nincs senkinek ehhez se ereje , se kedve

Így lesz a mentálisan beteg ember észrevétlenül is teher. Maga a probléma. Senki nem fog vele törődni. Elfordulnak. Mindenki éli a kis életét. Nem reagál, nem lájkol, eltűnik. Ekkor egy borderline már a létezés gondolatával küzd. Nem létezik. Lehet meghalt. Lépjünk tovább, bele a belső Semmibe, az Űrbe, ami túl végtelen s túl érzéstelen, semleges.

Nem, nem, gyerekek! Nem én vagyok itt a probléma. Itt a társadalmi hozzáállás a probléma.  A mentális betegségek soha nem fogják felvenni a versenyt a fizikai betegségekkel, állapotokkal. Nem mi vagyunk a problémák. Itt a társadalommal van nagyon nagy probléma. Ez Magyarország. Utazz kicsit odébb. Németország. Máris más alapokról indul a pszichiátria...és még tovább, Anglia, USA, kár is összehasonlítani az itthoni felfogással.