Érezlek. Jössz mögöttem.

Hallom lépteid.

Ugyanaz a szorongás, mint régen. Fokozott éberség. 

Nem tudom, ki vagy. Már nem ő. Ezért vagy te is veszélyes.

Ki vagy? - kérdezném magamban, de az agyam lefagyott.

Csak megyek és megyek. Csupán félreállok vagy lépteim gyorsítom.

Szívem zakatol, a feszültség nő, épp csak nem futok.

Mégis ott zakatol bennem : Ki vagy?

Nézel. Figyelsz, szemed fogva tart. Én visszanézek rád.

Tekintetem fogva tart. Szemeink harcolnak a térben.

Tágra nyílt ijedt szemek vagy a gyanakvó, éber,

éber, hiszen vigyázni kell. Mindenkivel.

Senkiben se bízhatsz. Te vagy és az emberek.

És néznek és figyelnek és várod, mi, hogy fog történni.

Percig se gondolod, hogy a világ jobb...

A világ jobb, mint anno a te lépteid, ahogy a szobámhoz

közelítettél...és én rettegtem. A gyomrom összeszorult.

Minden lépésed dübörgött lelkemben.

A társadalom se más, a minta: Félj! Veszély mindenhol !

Nem biztonságos! Folyamatosan figyelnek.

Jönnek, követnek, félreállsz vagy futsz

és remegsz belül, hogy végre haza juss.